Molly Estelle Canterbury

HOZOTT SZEREPJÁTÉK PÉLDA

Nem épp úgy festett a nő, mintha örülne annak, hogy lát, pedig, ha komolyabb lenne a sérülés, nem hiszem, hogy rajtam kívül más segíthetne neki rendbe tenni a lábát. Hálát adhat az égnek, hogy nem szakadt el az ínszalag, melynek következtében egész életében döcögve járkálhatna, ami ugyebár nem túl esztétikus. Sőt. Idősebb korában, mikor már vén szipirtyó lenne belőle -,mert ebből a nőből tuti, hogy az lesz- még a gyerekek is boszorkánynak csúfolnák. Talán, még bibircsókja is nőne addigra az arcán. Akkor aztán tökéletesen bele illene egy Grimm mesébe.
Nem kellett azon erőlködnöm, hogy elhessegessem kicsit sem oda illő gondolataim, mert a nő elmondta a nevét, valamint azt is, hogy ott feküdt egy ideig, ahol gyakornokoskodtam, de még a beceneve alapján se ugrott be, hogy láttam ott valaha. Akkor, ott, nem azzal kellett foglalkoznom, hogy minél jobban az emlékezetembe véssem a nő arcát, hanem, hogy megfelelően végezzem el a feladatot, amit kaptam, annak reményében, hogy orvos lesz belőlem még ebben az életben. Ha nem sikerült volna, vagy bármi miatt dorgálást kaptam volna, apám azon nyomban kitért volna a hitéből, szokásához híven telefonon küldött volna el a p*cs*ba, majd elmondta volna, mennyit is fizet azért, hogy belőlem olyan ember legyen, akire büszke lehet. Kívülről fújtam már a monologját, hiszen az évek során két naponta legalább egyszer elmondta ugyanezt. Szó szerint. Sokszor elgondolkodtam, hogy talán szövegkönyv alapján beszél velem, de nem láttam soha egy cetlit se nála. Pedig vicces lett volna. "Hogyan küldjem el a fiamat melegebb éghajlatra?", vagy valami ilyesmi címet tudtam volna elképzelni a nem mindennapi beszédnek.
-Sajnálom, de nem emlékszek. Sok beteggel volt dolgom a gyakorlatom során.- mondtam vállat vonva, hiszen miért is kérnék bocsánatot azért, amit nem én tettem? Én, csupán a feladatom végeztem el, de nem én küldtem oda, nem én parancsoltam meg neki, hogy feküdjön be és nem is én ragasztottam rá a "próba baba" gúnynevet.
Semmi közöm az egészhez, mégis rajtam tölti le a dühét és a sértettségét. Ha mázlim van, még a gyerekkori fájdalmait is a nyakamba zúdítja, akkor pedig én leszek a szemétláda, amiért a szomszéd gyerek elvette a barbie babáját, amiért az iskolában kicsúfolták, amiért az anyja egy sznob, akivel minden bizonnyal nem lehet túl kellemes együtt élni.
-A felettesem pedig, köszönöm, remekül van.- válaszoltam én is maró gúnnyal, ahogy a lány tette, aztán magamban azon gondolkodtam, hogy lehet egy ilyen szép nő ennyire romlott? Segíteni próbálok épp, ő pedig flegma és lekezelő, pedig nem az én érdekem, hogy a csini kis pipellőjében tudjon még topogni a héten. Csupán azt teszem, amit elvállaltam, mikor erre a nyomorult ladikra léptem, na és persze, mikor volt szerencsém a lány édesanyjával összefutni.
Nem foglalkoztam különösképpen azzal, hogy láthatóan nem örült az orvosi szoba meglátogatásának, mert most nem ő a főnök. Otthon bizonyára, mindig minden úgy volt, ahogy a mylady kérte, de itt bizony más rendszer van. Én vagyok az orvos, én vállalok felelősséget érte és az én munkám a tét, így hát Jonathan segítségével a gyengélkedőre vittem, ahol aztán ismét megtapogattam a bokáját.
Magamban még mindig valami emlék után kutattam róla, mikor elvileg én vért vettem tőle, vagy mit csináltam, de semmi nem ugrott be. A legtöbb emberre emlékezni szoktam, de ő, csak a neve alapján ugrott be. Persze, ez lehet, hogy nem is a kórházhoz köthető, hanem inkább a nem rég elolvasott aktához, vagy ahhoz, mikor Matthew elmondta, hogy is hívják az „áldozatot”, akit meg kell gyógyítanom.
Na igen. Arról végképp nincs fogalmam, hogy fogom rávenni a nőt, hogy megvizsgálhassam párszor és esetleg segíthessek rajta, mikor ilyen makacs és ennyire fél az orvosoktól. Meg tudom érteni, hiszen az egészségügy elég ijesztő tud lenni, de minden bizonnyal, ezt az a jó pár gyakornok okozta valamint Matthew, aki „próba babának” nevezte Saint-Louis-ban. Ettől függetlenül azonban tudhatná, hogy azzal nem tennék neki semmi rosszat, ha megpróbálnék segíteni az állapotán.
Folyamatosan a bokáján tartottam a jeget, miközben végig gondoltam mindezt, holott ekkor már tudtam, hogy valószínűleg semmi komolyabb nincs, mert már lilulna, de a lány lába, csak simán be volt dagadva. Ettől függetlenül szívesen elszórakoztam volna még vele látván, hogy nem igazán szereti a vizsgálatokat. Olyan kis belevaló csajnak tűnik, vagy legalábbis olyannak játssza meg magát, így akár ki is derülhetne egy röntgennek köszönhetően, hogy színészkedik-e vagy tényleg olyan belevaló. Bár részemről, egyáltalán nem érdekel milyen. A lényeg, hogy most, már legalább váltottam vele pár szót, tehát könnyebb lesz közeledni hozzá. Már persze, ha hajlandó feldolgozni azt, ami a kórházban történt vele és nem beskatulyázni engem azért, mert tettem, amit tennem kellett, ahogy most is.
-Jól van, nem röntgenezünk, de mindenképp fáslizza és jegelje. Akkor gyorsan rendbe fog jönni.- mosolyogtam rá ismét kedvesen, nem foglalkozva azzal, hogy még mindig olyan ellenszenves. Nem fogok miatta kibukni, hiszen az amúgy sem szokásom. Több eszem van annál, mint, hogy egy kis csitri felhúzzon a gúnyosságával.
-A nevem Marcus Creswell, ha érdekli és nem óhajtok semmiféle eszközt magába döfni.- vigyorogtam bájosan, mintha nem gondoltam volna semmi másra, csak a tűszúrásra, közben letettem a jeges tasakot, felálltam és a fásliért indultam. Miközben elő kerestem, vigyorogva csóváltam a fejem háttal állva a nőnek, így nem láthatta, milyen jól mulatok rajta. Pedig egész vicces volt elképzelni, ahogy tűvel rohanok utána, ő pedig leveti magát a hajóról. Biztos kellemes lehet a víz hőmérséklete. Mondjuk, olyan -2 fokos lehet, ami nem éppen kellemes az emberi testnek. Legalábbis búvár ruha nélkül, biztos nem az.
-Tudja, ha most a vízbe ugrana, akkor ezer tű szúrásához hasonlatos fájdalmat kellene elviselnie. Nem gondolja, hogy egy tű azért, még mindig elviselhetőbb lenne?- fordultam ismét felé, majd leültem vissza az ágy szélére és rátekertem a fáslit a lábára.
-Ne is álmodjon arról, hogy tőlem bármilyen gyógyszert kap. Se erősebbet, se gyengébbet.- utaltam a függőségére, amiről említést tett Matthew, még mielőtt a hajó útra indultam volna, na és persze az aktájában is jól látszott, hogy a vérében találtak ezt-azt.
-Erős kislány maga, nincs szüksége gyógyszerre ahhoz, hogy elviselje egy bokaficam fájdalmát. De azt se tartom kizártnak, hogy fel van szerelkezve a szükséges adaggal.- magyaráztam, miközben az asztalomhoz ültem és kitöltöttem a szükséges papírokat, hiszen minden apró sérülést le kell jegyeznem, amit a hajón szenvednek az emberek.
Amint végeztem, sóhajtottam egyet és úgy döntöttem, inkább megpróbálok emberi nyelven beszélni a lánnyal. Hátra dőltem a székemben, karjaim összefontam a mellkasomon és kíváncsian méricskéltem a lányt egy pillanatig. Biztos sérteni fogja majd a kérdés, amit fel fogok tenni, de nincs más választásom. Bele mentem a játékba, ami nem jelent mást, mint azt, hogy nyerni akarok.
-Most beszélhetnénk egy kicsit a komolyabb problémájáról, mondjuk a HIV-ről.- kezdtem bele komoly ábrázattal, majd nem hagyva egy pici szünetet sem, folytattam.
-Szeretném, ha megengedné, hogy megpróbáljam kezelni. Tudja, bizonyos gyógyszerek kombinálásával kezelhető a betegség, így meg tudjuk akadályozni, hogy teljesen leépüljön az immunrendszer. Gondolom nem szeretne túl fiatalon meghalni, vagy igen?- pillantottam a nőre kérdőn, majd kíváncsian vártam, mit is fog lépni a kérdésre. Egy biztos, először el fogja játszani a sértett libát, aztán beszól, amiért megint szúrkálni akarom, végül fogalmam sincs. A lényeg, hogy semmi jóra nem számítok ezzel kapcsolatban.
-Természetesen ez a kettőnk ügye lenne. Senkinek se beszélnék róla, hiszen köt az orvosi titoktartás, tehát a jó híre se kerülne veszélybe. ~Már, ha van olyan.~ Tettem hozzá gondolatban, de persze, csak gondolatban. Nem lenne okos ilyesmi megjegyzést hangosan kimondani, hiszen a feladatom az, hogy segítsek rajta, ami csak akkor sikerülhet, ha ő is az én csapatomban játszik. Persze, ha nagyon erőszakos lennék, akkor meg is kötözhetném és adagolhatnám neki a gyógyszereket akarata ellenére, de sose voltam egy erőszakos fajta, és most sem tervezek, hogy az lennék.
-Tehát? Mi a válasza?- tettem fel a kérdést, amire, ha jól válaszol, akkor talán még hosszú éveket élhet le boldogan, hiszen a gyógyszeres kezelésnek köszönhetően akár 30-40 évvel tovább is élhetne a fertőzöttek, ami az ő esetükben igen jó hír.

::Szellem hajó FRPG ~ Marcus Creswell